A régifotó-gyűjtők kedvelt szórakozása a „kilógó lólábak” felfedezése a képeken. Ilyenek például a festett díszletháttér mögül kikukucskáló inas vagy a látszólag könnyed és természetes testtartásban álldogáló urat aládúcoló, alul kilógó támaszláb. Az örök kedvenc azonban a „rejtőző anya”, azaz a függöny mögött, takaró alatt, szék takarásában elbújt nő, aki egy csecsemőt igyekszik mozdulatlan helyzetben tartani. Ám ezt észrevétlenül kivitelezni a dolog természetéből fakadóan lehetetlen, így aztán a gyerekek körül minduntalan „szellemkarok” tűnnek fel.

Ha gyermek születik egy családban, az egyik első dolgunk, hogy fényképen örökítsük meg. Nem volt ez másképp másfél évszázaddal ezelőtt sem, ám akkortájt ez távolról sem volt olyan egyszerű dolog, mint manapság. Az újszülöttek még nem tudnak támogatás nélkül ülni, és főleg nem képesek mozdulatlanok maradni hosszú másodperceken át, ameddig a fényképészet hőskorában az exponálás tartott.

Voltak persze olyan fényképészek, akik ezt a problémát különféle praktikákkal át tudták hidalni. A Fényképészeti Lapok című szaklap szerzője 1883-ban például a női fényképészek egyik legfőbb előnyeként említette, hogy az újszülöttek fényképezésében sokkal ügyesebbek férfi kollégáiknál: „A kis gyermekek, különösen 1/2–2 éves csecsemők levétenénél mi férfiak nagyon, de nagyon ügyetlenek vagyunk. A nők ellenben […] olyan otthoniasan, olyan jól érzik magukat az ilyen levételeknél, mintha csak a bölcsőnél volnának és tulajdon kicsinyükkel babrálnának.” Ám voltak férfi fotográfusok is, akik rácáfoltak erre a sztereotípiára: Mai Manó például hírnevét jelentős részben annak köszönhette, hogy kivételes ügyességgel bánt a kamerája elé ültetett kisgyermekekkel. 

A pesti Csonka Simont nem vértezte fel efféle tehetséggel a természet. Az itt bemutatott képünk ékes bizonyíték rá, hogy az újszülött-portrék esetében rászorult – a szó szoros értelmében – az anyai segítő kézre. A dúsan faragott díszletbútor tetejére ültetett gyerek –fülbevalóiból ítélve egy kislány – mögött, a függöny takarásában ott rejtőzik az anya, aki kinyúló baljával jól láthatóan támogatja a kicsit. 

Csonka Simon nem tartozott a 19. századi fotográfia jelentős alakjai közé. Ambíciói nem nőttek túl a tisztes iparosléten, a mindennapi pesti polgárok mindennapi portréinak elkészítésén. Nem tört a magasba – igaz, nem is zuhant soha a mélybe, mint egynémely nagyralátó pályatársa. Kiállításokon nem szerepelt, szakmai diskurzusokban nem vett részt, a fényes társasági eseményektől távol tartotta magát. A hírlapok tudósításaiba egyetlen alkalommal került be, amikor 1882-ben kétméteres fotóreprodukciót készített Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című monumentális festményéről, amit Pelikán Károly festő-fényképész akvarellel kiszínezett. (Pelikán, aki korábban Nagyváradon saját fényképészműtermet is vitt, a jelek szerint ekkoriban Csonka alkalmazottjaként dolgozott Pesten. A Munkácsy-másolatot azután Pelikán éveken át belépődíjért mutogatta vidéki vándorútján.) 

Csonkáról nem sikerült kiderítenem, hol és mikor tanulta ki a fényképész-szakmát. Hosszú pályafutásáról az első ismert adat, hogy 1867 körül megnyitotta első önálló műtermét a mai Rákóczi úton, hogy azután aktív pályafutása során ezt az utcát soha többé ne is hagyja el. Az első években az akkori Kerepesi út legelején, a Nemzeti Színházzal átellenes, hátsó bejáratával a Dohány utcai zsinagógára néző Treichlinger-ház udvarán álló „elátkozott műtermet” bérelte ki: ez az impozáns, nagystílű műterem szinte évenként váltogatta bérlőit, akik jobbára becsődölve léptek le a színről, hogy felszerelésüket végrehajtók árverezzék el, és soha többé ne halljuk a nevüket. 

Csonka Simon azonban okosabb volt a többieknél, idejében feladta a pénznyelő üzletet, és 1869-ben néhány sarokkal odébb, a Kerepesi út 61. (ma Rákóczi út 29.) számú ház udvarán építtetett új, az előzőnél szerényebb műtermet. 1873-ban Csonka ismét új műtermet nyitott néhány házzal lejjebb, a mai Puskin utca sarkán, a Kerepesi út 69. szám alatt álló banképületben. (A ház később, az 1870-es évek végi házszámreformkor a Kerepesi út 11. számot – ma Rákóczi út 11. – kapta; ez a cím olvasható az itt bemutatott kép cégjelzésében is.)  Csonka végül 1889-ben költözött át utolsó műtermébe, a Kerepesi út 28.-ba (Nagydiófa u. sarka), és itt dolgozott azután legalább 1905-ig. 

Csonka Simon nem kereste a szakmai kihívásokat, ám amit vállalt, úgy tűnik, közmegelégedésre végezte. Üzletmenete mindig stabil volt, és az évek során jómódú bérháztulajdonossá vált. Vevőit láthatólag nem zavarta, ha időnként itt-ott belógott egy-egy oda nem illő kéz.