Várady Ádám harcolt az 1849-es szabadságharcban, azután nevelőintézete volt Pesten, hírlapot szerkesztett Bukarestben, majd beállt az itáliai magyar légióba. Miután onnan elbocsájtották, az osztrák titkosrendőrségnél jelentkezett besúgói szolgálatokra, ám itt sem voltak vele megelégedve. Végül sikeres fényképész lett Svájcban. Egy nem mindennapi fotográfus-életpálya vázlata.

Várady Ádám (1816–1889) az erdélyi Máramarosszigeten született kisnemesi családban. Apja szolgabíró, nagybátyja a megye főjegyzője volt; unokatestvére, Várady Gábor később országgyűlési képviselő lett.

Ifjúkorában az ügyvédi pályán indult el, de közbeszólt a ’48-’49-es szabadságharc. Mint családjának minden férfitagja, ő is azonnal jelentkezett nemzetőrnek, és hamarosan századosi rangig emelkedett az – unokafivére parancsnoksága alatt álló – 105. honvédzászlóaljban. Ez az alakulat Zsibónál nem volt hajlandó letenni a fegyvert, hanem egyszerűen elvonultak és szétszéledtek a kapituláció előtt.

Várady az 1850-es évek elején egy szabolcsi birtokos fiainak nevelőjeként tevékenykedett, majd 1854-ben saját magán-nevelőintézetet alapított Pesten. A Várady-féle fiúnevelde elég jó hírre tett szert, rendre a város négy rangos világi nevelőintézete között emlegették. Várady azonban egyszercsak elkezdte elhanyagolni az iskolát, és lassankint minden energiáját valamiféle titkos – pontosan ma sem ismert – politikai szövetkezésbe ölte.

1859-ben Várady családjával együtt Bukarestbe emigrált. A váratlan lépés előtt nemcsak az utókor, de már a kortársak is értetlenül álltak; emiatt terjedhettek olyan pletykák, hogy „Pestről, mint nevelő intézet tulajdonosa valami aljas tett elkövetése miatt szökött meg” – ennek azonban ellentmond, hogy teljesen legális úton, útlevéllel hagyta el Magyarországot. Talán valóban részese volt valamilyen titkos szervezkedésnek, és eleve ezzel összefüggésben ment Bukarestbe.

Mindenesetre a román fővárosban hamarosan közeli kapcsolatba került az itáliai magyar légió itteni kontingensével. Ennek az emigráns csoportnak az volt a célja, hogy magyar sereget toborozzon, ami a francia haderővel szövetségben Románia felől betörne Magyarországra. III. Napoleon és Cuza román fejedelem a hadjárat sikere esetén függetlenséget ígértek Magyarországnak: a magyar emigráció 1849 óta először történelmi esélyt érzett a szabadságharc újraindítására. A nagy remények azonban még nagyobb csalódásba fulladtak: miután Solferinónál tönkreverték az osztrák alakulatokat, a franciák teljesen váratlanul különbékét kötöttek a Habsburgokkal, és lezárták a háborút.

Várady Ádám 1859-’60 telét román nyelvtanulással töltötte az Itáliából érkezett Hámory Ede és Veress Sándor társaságában.  Eközben pedig meggyőzte a bukaresti magyar kolónia vezéralakját, Koós Ferenc református lelkészt, hogy indítsanak magyar nyelvű hetilapot. A Bukuresti Magyar Közlöny 1860. május 15.-én megjelent mutatványszámát még valóban Várady állította össze, ám még abban a hónapban váratlanul bejelentette, hogy Svájcba költözik. A lap szerkesztését Oroszhegyi Józsa vette át, ám azután hamarosan megszűnt.

Ha Várady tényleg elment Svájcba, akkor ezt csak azért tehette, hogy feleségét és lányát ott helyezze biztonságba (két fiát viszont Bukarestben hagyta). Mindenesetre Várady néhány héttel később már az emigráns magyar honvédek itáliai légiójában tűnt fel, ahol őrnagyként vették állományba.

A magyar légió súlyos válságot élt át ebben az időben: a magyarországi felkelés reménye hamvába holt, Garibaldi is sebeit nyalogatta Caprera szigetén, a torinói kormány pedig a nápolyi betyárbandák ellen, szinte csendőri feladatra vetette be az alakulatot. Nem csoda, hogy elégedetlenség kapott lábra a magyarok között; és nem csoda az sem, hogy Várady Ádám – akinek maga Kossuth sem volt elég radikális – az elégedetlenkedők táborába tartozott. 1861 tavaszán azonban Türr István – a torinói kormány nyomására – rendet vágott a légióban, és a szervezkedés főkolomposait várfogság, illetve kizárás sújtotta. Várady nyolc napi fogság után elbocsáttatott a légióból, és a hírek szerint a németországi Homburgba távozott. 

Nehéz elképzelni, pontosan mi játszódott le Várady lelkében, de biztosan kétségbeesés, düh és sértettség kavargott benne. Úgy érezhette: mindenét, egész életét feláldozta a magyar szabadság ügyéért, és most eldobták, mint egy rongyot. Csak ennek tudható be, hogy pár hónappal később olyan tettre szánta el magát, ami egész addigi pályájának szembeköpése volt: 1861 őszén azzal jelentkezett a frankfurti osztrák követségen, hogy ha büntetlenül hazatérhet Máramarosra, cserébe hajlandó „konfidensi” (azaz besúgói) szolgálatokat ellátni.

Mecséry birodalmi rendőrminiszter azonban nem bízott meg Váradyban, vagy legalábbis próbára akarta tenni, mielőtt nagylelkű amnesztiában részesítené. Ezért 1862 elején féléves próbaidőre Genovába küldte, a Kossuth-emigráció akkori központjába. Várady azonban nem nyújthatott lenyűgöző teljesítményt a besúgói pályán, mert a próbaidő leteltével elbocsájtották a szolgálatból (ráadásul a Vilma lánya halálától megrendült Kossuth amúgy is elköltözött Genovából).

Várady ekkor eszményei után a hazatérés reményét is feladta, és hétköznapi polgári megélhetés után nézett: így lett belőle fényképész Torinóban. Nem tudjuk, kitől és mikor tanulhatta el a fotográfus-mesterséget: tudjuk ugyan, hogy bukaresti hónapjaiban két kiváló fényképész, Szathmári Pap Károly és Szentkuty István társaságában mozgott, de nincs róla tudomásunk, hogy szakmájuk iránt akkoriban érdeklődést mutatott volna. Mindenesetre 1862 júniusában már az a megtiszteltetés érte, hogy maga Garibaldi tért be a műtermébe  – talán hallott róla, hogy Várady a légióban mellette agitált. Az itáliai magyar emigráció tagjai közül többen is – például Nyáry Albert – szintén elmentek hozzá fényképezkedni (habár maga Kossuth inkább a királyi család udvari fényképészének, Henri Le Lieure-nek ült modellt).

Torinói sikerei ellenére Várady hamarosan újra költözködésre szánta el magát, és a svájci Baselben telepedett le. (Nem lehetetlen, hogy felesége és leánya már a Bukarestből való távozásuk óta ott éltek, és most hozzájuk csatlakozott. Később azután fiait is maga után hozatta Bukarestből.)

Baselben rövid idő alatt jónevű fényképész lett, elsősorban szépen, hatásosan komponált városképeinek köszönhetően, amelyek hatalmas példányszámban találtak vevőre. Kompozíciós tehetségét szépen mutatja az itt bemutatott kép is, amelyen a baseli városháza főlépcsője látható, a város római alapítójának, Munatius Plancusnak a szobrával.

Egyszer azért még kiszakadt a békés kispolgári életből: 1870-ben a porosz-francia háborúban rommá lőtt Strasbourgba ment, és nagy hatású fotósorozatot készített a város romjairól. Ám nem sokkal később, 1875 körül visszavonult a fényképezéstől, és a vállalatot fiainak adta át. 1889-ben halt meg, kényelmes jómódban.

(A cikk megírásában nagy segítséget nyújtottak az Arcanum Digitális Tudománytár és a Hungaricana Közgyűjteményi Portál adatbázisai.)