Magyarország népe sok mindent látott már az 1880-as évekre, de Ürge Ignác feltűnése mégis szenzációt keltett. Nem volt ember, aki ne bámulta volna meg, és ne kérdezgette volna ismerőseit: tudják-e, ki ez a fura szerzet, aki termetes és terebélyes, rőtszakállú magyar ember létére kínai öltözékben, varkocsba font hajjal, egy kínai apród kíséretében rója a hazai utakat? 

Ürge Ignác és ifjú kínai kísérője, Vu Hszin-jüen (keresztény nevén Petolo) 1888. augusztusában tűnt fel Budapest utcáin, és hírük futótűzként terjedt el. Hamarosan kiderült, hogy a különös jelenség nem más, mint egy Kínában élő magyar misszionárius szerzetes, Ürge Ignác, aki azért kereste fel hazáját, hogy adományokat gyűjtsön missziója számára. Ürge és kísérője szempillantás alatt celebritásokká váltak: a korabeli újságok minden lépésüket nyomon követték, tömegek tódultak az előadásaikra, a gyermek Móra Ferencet pedig anyja kis híján misszionárius pályára adta, olyannyira lenyűgözte Ürge személyisége. (A terv csak Móra apjának ellenállásán bukott el, aki megkötötte magát, hogy márpedig az ő fiának nem fogják copfba fonni a haját.)

Nem csoda, hogy a népszerű tünemény a fényképészek érdeklődését is felkeltette. A 19. századi fotográfusok egyik legjelentősebb bevételi forrása – egyben pedig legjobb reklámja is – a különböző hírességek fényképeinek árusítása volt, így aztán állandóan ostromolták az érdekfeszítő személyiségeket, hogy üljenek nekik modellt. Ürge Ignác esetében a versenyt szülőföldjének egyik fényírója, a nagyszombati Wietz Vilmos nyerte. Az itt bemutatott fotót sokszorosította azután – átrajzolt változatban – a kor legnépszerűbb képes magazinja, a Vasárnapi Újság is, így vált ikonikus képpé.

 * * *

Ürge Ignác (1840–1898) a felvidéki Zsigárdon született (ma Žihárec, Szlovákia), földműves családban. Mivel jó eszű gyerek volt, falujának tanítója beajánlotta őt a nagyszombati érseki gimnáziumba, és innen egyenes út vezetett a papi pályához. A hivatás Ürgének is kedvére való volt: tanulmányait lelkesedéssel végezte Esztergomban és Bécsben, 1865-ben pedig pappá is szentelték. Ám a vidéki lelkipásztori élet, amely ezután várt rá, már nem volt ennyire kedvére való: ő nagyobb dolgokat vágyott véghez vinni – embert próbáló, heroikus tetteket. És amit keresett, megtalálta végül a misszionáriusi munkában. Belépett a lazarita missziós szerzetesrendbe, és 1880-ban elindult Kínába.

Ürge a Sanghaj környékén fekvő Cse fu-pang (Chefubang) település missziójának vezetését kapta feladatul, és szenvedéllyel vágott bele a küldetésbe. De nem a konkvisztádorok erőszakos módján kívánta elérni a célt: meg akarta ismerni a helyiek kultúráját és gondolkodását; rövid idő alatt megtanulta a nyelvüket is, és ennek a tudásnak a birtokában kereste a legcélravezetőbb eszközt. Meg is találta. „A szegény pogányok, kik régi keresztényeink mellett élnek, sokszor hallották a keresztény tanitást, s ők mégsem hajtottak rá, ellentálltak a kegyelem hívásának, és

csak valamely csoda téríthetné meg őket. Ilyen csudát, éspedig állandó csudát, helyeztünk most itteni pogányaink szemei elé; tudniillik a keresztény szeretet csodáját

 – írta egy hazaküldött levelében.

A keresztény szeretet csodája Ürge missziójában egy árvaház és egy kórház létesítésében öltött testet. A magyar szerzetes emberfeletti humanitárius munkája pedig kivívta a helyiek őszinte tiszteletét és megbecsülését, és valóban jónéhányan felvették a keresztséget is. Az új keresztények nagy többsége azonban az árvaházban felnevelt gyermekek közül került ki. Ürge beszámolója megdöbbentő a mai olvasó számára éppúgy, mint a korabeli hallgatónak: Kína népének legégetőbb gondja már az 1880-as években is a túlnépesedés volt, így a „létszám feletti” gyerekeket szüleik egyszerűen kidobták. Ürge igyekezett minden elhagyott gyermeket összegyűjteni: 1888-as hazalátogatásakor már százötven gyermeket nevelt az árvaházban, és hazai adománygyűjtő körútjának legfőbb célja is az volt, hogy az árvaház bővítésére szerezzen pénzt.

Épp ennek az üzenetnek a látványos megerősítésére hozta magával magyarországi útjára az egyik árvaházi gyermeket, a Petolo névre keresztelt kis Vu Hszin-jüent. Petolo sok olyan szívhez is megtalálta az utat, amelynek húrjait a szenvedélytől izzó, favágó-alkatú, tagbaszakadt szerzetes esetleg nem tudta megpendíteni. (Ürge láthatólag professzionális módon művelte azt a művészetet, amit ma PR-nak nevezünk; bevallása szerint egyébként hosszú szakállát is azért növesztette, mert látta, hogy az efféle arcszőrzet Kínában tiszteletet kelt).

Ürge nagyjából ötvenezer forinttal tért vissza Kínába: ez épp elegendő volt arra, hogy megvásároljon egy nagyobb földbirtokot, és arra felépítsen egy 120 ágyas férfi-kórházat (benne külön részleggel az ópiumfüggők gyógyítására) és egy 36 ágyas női kórházat; egy új, 100 fős leány-árvaházat, és mellé iskolát; valamint megannyi kisebb kiszolgáló épületet (nővérszállás, gyógyszertár, konyha, stb.). „A régi csendes, ismeretlen hely most egyre zajosabb és mintegy zarándoklási helyet képez. Naponkint nagy számmal jönnek hol gyalog, hol hajókon, némelyek puszta kíváncsiságból, mások, vagyis a legtöbbje, hogy könnyebbülést, gyógyulást keressen. Aki idejön, el nem mulasztja megnézni templomunkat, sőt lakásomat is; némelykor könyveket kérnek, melyekből a keresztény tanítást megismerhessék.

Fölvertük a vadonnak csendjét, idéztünk elő mozgást, érdeklődést. Ez volt az építkezésnek, a nénék idetelepítésének célja. Meglesz-e most már a várt eredmény, úgymint a pogányok számosabb megtérése? Remélem

– lamentált egy hazaírott levelében.

Ürge Ignác egy évtizeddel magyarországi látogatása után, 1898-ban halt meg Sanghajban. Bár sokszor gyötörték kétségek, tevékenysége bizonyosan a katolikus missziók történetének nemes fejezetei közé tartozik. Sajnos utóda – egy másik magyar szerzetes, fiatal és türelmetlen – nem tudott felnőni a feladathoz, és Ürge öröksége elenyészett.

A fénykép másik szereplőjét, Petolót megigézte az európai életstílus, a magyar főváros kozmopolita nyüzsgése, és hazatérése után folyton visszavágyott Európába. Végül elszegődött inasnak egy hazatérő európai mellé, és valóra váltotta vágyát. „Meglehet, hogy a  fiúnak amaz új ura mellett sem lesz maradása, mint nem volt maradása számos helyen, ahová hazajötte óta szegődött. Meglehet, hogy nyakába vevén a világot, kívánsága lesz meglátni Magyarországot is, és Magyarországon azon helyeket és egyéneket, kiket velem jártában megismert” – tűnődött Ürge Ignác. Hogy így történt-e, nem tudjuk.

* * *

A fényképész, Wietz Vilmos (1839–1916) Prágában született, ott is tanulta ki a fényképészmesterséget, és 1863-tól ott volt első önálló fényképészüzlete is. Feltehetőleg az erős konkurencia miatt döntött úgy, hogy másutt próbál szerencsét. 1870 körül telepedett le Nagyszombatban, ahol a város régi fényképésznője, Dohnányi Leopoldina üzletét vette át. Nem volt kiemelkedő mester, de megbízható színvonalon, közmegelégedésre dolgozott negyvenhat éven át, haláláig a városban. Részt vett jópár kiállításon is, és néhány elismerést is begyűjtött ezeken. Egyszer-egyszer fióküzleteket is nyitott: egy ideig a pöstyéni fürdőben volt idényműterme, majd a dél-csehországi Písek városában üzemelt hosszú időn át fiókja. Könnyen lehet, hogy Ürge Ignácot még a kínai küldetése előtti időkból ismerte.

A kép meglehetősen ügyesen, pontosan adja vissza mindazt, amit a Vasárnapi Újság leírásában is olvashatunk, és ami oly nagy csodálatot váltott ki a kortársakból: „Ürge ölmagas, robusztus ember, mellig érő vörhenyes szőke szakállal s szelíd nézésű kék szemekkel. Hatalmas koponyája köröskörül borotvált, csak a feje búbján van haj, de ez azután fél méter hosszú s gondosan finom fonatokba van összegöngyölve. Ez a khinai varkocs rendesen lelóg, csak ha kimegy, rejti az egészet egy kisded fekete selyem papi sapka alá, mely a mi papjaink sapkájától csak kevéssé tér el. Öltözete teljesen khinai. Sötétkék szoknyaszerű ruha s a fölött fekete gyapjú kabát vagy jobban mondva ing van. Lábait vastag khinai posztó papucs födi. Kísérője született khinai ifjú, alacsony termetű, olajbarna arczczal és mandola-alakú szemekkel. Daczára, hogy alig 14 éves, oly sűrű, hosszú és szép fekete czopfja van, melyet sok hölgy megirigyelhetne tőle. Öltözete csak abban különbözik Ürgéétől, hogy élénkebb: kék es sárga szinű.”