Ifjúkorában nagyvilági bálok híres szépségeként tündökölt, majd amikor férje halála után a vidéki birtok csendesebb világába szorult vissza, romantikus regények írásában élte ki vágyódását az arisztokrata báli világ csillogása iránt. Buday Sándorné életét egy izgalmas ifjúkori portréjával idézzük fel, ahol csábos sakk-királynői jelmezben pózol.

A bálkirálynő

            A 20. század első éveiben – habár az irodalomtörténeti kézikönyvekből ez ma alig látszik – női írók valóságos áradata tört be a magyarországi irodalmi életbe. Habár a magyar írók között már évszázadok óta fel-felbukkantak nők, a létszám ekkor először ért el olyan kritikus tömeget, ami áttörésként értelmezhető.

A századeleji nőírók közül jónéhányan értékálló szépirodalmat alkottak, ám sokan voltak azok is, akik a könnyed szórakoztatás terén értek el sikereket. Közéjük tartozott Buday Sándorné, született Ujhelyi Vilma, aki mielőtt regényírásra adta volna a fejét, híres szépségként csillogott a báli világ forgatagában.

A tiszaújhelyi (ma Нове Село, Ukrajna) nemes családba született Ujhelyi Vilma nagyon fiatal volt még, amikor feleségül ment a nála jóval idősebb Buday Sándorhoz, Bereg megye főispáni helytartójához, a körzet későbbi országgyűlési képviselőjéhez. Buday már kétszeres özvegy volt, amikor a szomszédos birtokos Ujhelyi László szép leányát megkérte – első házasságából született nagylánya, Erzsébet, nagyjából egyidős volt az új feleséggel.

A kiegyezés után Buday Sándor a pénzügyminisztériumban kapott új állást (ahol régi barátja, Lónyay Menyhért lett a miniszter) – azaz a házaspár Pest-Budára költözött. Ujhelyi Vilma számára a főváros olyan volt, mint a mennyország: valósággal lubickolt a pesti társasági élet csillogásában. Bálról bálra járt, és élvezte a szépségével keltett figyelmet. Amikor 1870-ben Schrecker Ignác pesti fényképész meghirdette, hogy az aktuális karneváli szezon bálkirálynőit megörökítő „magyar szépek albumát” készít, Budayné az elsők között ült modellt neki – és be is került a húsz legszebb nőt felvonultató válogatásba, amelyet Schrecker a holland király számára állított össze.

Ujhelyi Vilma egy évtizednyi bálkirálynői tündöklésének ragyogó dokumentuma az itt bemutatott portréfénykép, amelyet Koller Károly készített. Budaynét abban a sakk-királynői jelmezben ábrázolja, amelyet Veres Pálné és Teleki Sándorné nőképző egyesületének 1875. január 10.-én megrendezett adománygyűjtő estélyén viselt. A pazar bálon, amelyről a korabeli lapok hosszasan beszámoltak, Budayné a magyar menyecskének öltözött Blaha Lujza mellett forgolódott, míg a rokokó ruhában pompázó háziasszony, Teleki Sándorné vagy gróf Vay Sarolta az asztaloknál árusították a tombolajegyeket. (A később inkább férfiruhában mutatkozó, ekkor még csak tizenhat éves Vay Sarolta a Brankovics György című – frissen bemutatott – Erkel-opera hősnőjét, Marát alakította sárga kaftánban, és saját első versét sorsolta ki tombola-nyereményként.) A bál után az egylet újságközleményben kérte fel a jelmezes részvevőket, hogy magukat „tetszés szerint a Schrecker, a Borsos és Koller vagy a Klösz műtermében jelmezesen lefényképezni szíveskedjenek,” hogy azután a képekből összeállított albumot jótékony céllal árusítsák. Buday Sándorné tehát eleget tett a felhívásnak - de arról sajnos nem hallottam, hogy az album el is készült volna.

A fénykép alapján nem nehéz megfejteni Ujhelyi Vilma népszerűségének titkát: nem egy szende szűzlány ül előttünk, hanem egy szexualitásának tudatában lévő, azt magabiztosan uralni és használni tudó, érett nő. A meztelen válla felett csábosan hátrapillantó nő beállítását évszázadok óta használták a festők, hogy trükkös, érzéki csábítók alakjait keltsék életre. A fényképész (az alapos festészeti felkészültségű Koller Károly) megannyi kortársához hasonlóan a régi művészet hagyományos beállításaiból (Kicses Károly ragyogó kifejezését kölcsönözve „pózkatalógusából”) építette fel a maga eszköztárát.

* * *

Az írónői pálya

            Ujhelyi Vilmának nem adta meg a sors, hogy egész életét a nagyvilági bálok forgatagában élje le. Pár év múlva, 1879-ben férje váratlanul meghalt, és a vagyonosztozkodás során az elsőszülött leány, Buday Erzsébet kapta a fővárosi villát. Ujhelyi Vilmának a csetfalvai (ma szintén Ukrajna) vidéki birtok jutott, ami szép jövedelmet biztosított ugyan, de a nagyvárosi csillogástól messzebb eső helyet keresve sem találnánk. Ide költözött az egykori bálkirálynő kisebbik nevelt lányával, Annával, illetve saját lányával, Emmával.

Az özvegy belevetette magát a Beregszász környéki társasági életbe is, részt vett az itteni eseményeken. Minden környékbeli templomnak szép felszerelést adományozott, leánya pedig elsőbálozó is lehetett – a mezőkászonyi László-napi mulatságon. A két lány azonban néhány év múlva férjhez ment (Annát Lónyay Géza vette el, Emmát pedig rokona, Buday Zádor), Ujhelyi Vilma pedig magára maradt a csetfalvai kúriában.

Ebben az időben kezdett el írni – nyilvánvalóan, hogy magányát enyhítse. Első írása, amely nyomdafestéket látott, egy népszínmű volt, amit a helyi műkedvelő társaság számára írt. Majd a helyi hírlap számára kezdett tárcanovellákat írni, míg végül felfedezte őt a Képes Családi Lapok című színes magazin, amelynek fő profilja kifejezetten a női olvasókat célzó szórakoztató irodalom volt. Buday Sándorné regényei itt olyan írók társaságában jelentek meg, mint Gaál Karolina vagy Beniczkyné Bajza Lenke.

Buday Sándorné 1892 és 1905 között összesen 12 romantikus regényt publikált. A címük alapján elég pontos képet kaphatunk arról, milyen jellegű történetekről volt szó: A vörös marquise, A fehér grófnő, Mourlaque vicomte átka, A négy Yve herceg, Gruy báró milliója, és így tovább. A mai olvasó számára már nehézkes, avítt nyelvezetű olvasmányok (hihetetlen, hogy valaha bestseller lehetett egy olyan könyv, amelynek címe A Gluisefleyrante anyák), ám a korabeli közönség számára könnyed szórakozást nyújtottak. Sikerük receptje egyszerű volt: megelevenítették azt a nagyvilági, nemzetközi arisztokrata miliőt, amelynek atmoszféráját az olvasók imádták – és ahová az írónő maga is visszavágyott. 

A zene ritmikus hangjai reákezdték a Fandangot, mely táncban Lucia excellált; Willyvel táncolta azt és röpült vele egyenesen a mennyországba. … A körforgásban tüzes táncosa egy percre sem ereszté el kis kezét; a hercegné feketeszínű selyemfürtjének egy elszabadult szála Willynek arcát érinté, ki szintén reszketett a nagy igézettől, vágyat, szerelmet, gyönyört lehelt, táncolva a hercegnével, kinek a boldogság kéjmámorában égett szíve.

(A  Nolibertek, 1899) 

* * *

Anyja lánya

            Buday Sándorné leánya, Buday Emma is jeles írónő lett. Úgy tűnik, az írás a vérében volt: tizennyolc éves korában már rangos fővárosi lapok közölték a helybeli társasági eseményekről írott tudósításait. Azután egy évtizednyi hallgatás következett, amikor férje oldalán egyre növekvő jómódban éltek, és Buday Emma maga is belevetette magát a csillogó pesti társasági életbe. Támogatta a művészeteket, Aréna úti villájukat felkapott festők műveivel díszítette. 1896-ban jelentek meg első tárcanovellái a hírlapokban, 1902-ben pedig egyszerre két kötet írását is közzétette könyv alakban: verseit saját neve alatt, elbeszéléseit pedig „Comtesse Dianne” írói néven, „Anyámnak” szóló ajánlással.

Ám a csillogó felszín alatt zavaros valóság rejtőzött. Buday Emma 1903-ban feljelentette saját férjét a bíróságon, vesztegetés vádjával. Mire a férj kijelentette: „felesége hisztérikus asszony, aki éveket töltött el különböző szanatóriumokban és hidegvizgyógyintézetekben. A Magyarországhoz intézett levelét egy ilyen hiszterius rohama alkalmával írta.” A bíróság ennyivel elintézettnek is vette az ügyet – akkoriban elég volt rámondani egy nőre, hogy hisztérikus, attól fogva a szava nyomtalanul elenyészett.

Buday Emma ezután eltűnt a társasági élet rivaldafényéből, de a következő években még megjelent egy további verseskötete és két novellagyűjteménye is. „Buday Emma költeményei erős tüzű lírai hangulatból fakadnak. Könnyed röpke szárnyakon csapong fantáziája, de néhol meglep melankóliájának mélységével, ami költőnőknél a ritkább jelenségek közé tartozik” – írta róla a korabeli kritika. Ez a melankólia pedig rendre az elveszett régi boldogságot siratta, amint azt jól érzékelteti a Porszemek című verseskötet mottója is:

Élet és szerelem
Minden azt mutatja,
Vissza nem visz soha
A boldogság útja.