Landau Alajos neves pesti festődinasztiából (sőt -dinasztiákból) származott, és élete háromnegyedét Pesten élte le. Ám épp a Szegeden töltött egynegyednyi életre esett az a nyolc év, amikor felfedezte és magas szinten művelte a fényképészetet. Később azután a magyar rajztanítás megújítója vált belőle.

Landau Alajos (1833–1884) Pesten látta meg a napvilágot, és nem is csak egy, de rögtön két híres festődinasztiába született. Apja Landau Lénárt (1790–1868) akadémiai festő és Pest város legfelkapottabb rajztanodájának vezetője (a beiratkozott diákok száma már az 1840-es évek végén hétszáz felett volt). Anyja pedig Schöfft Lujza, akinek apja (és egyben Landau Alajos keresztapja) a kor talán legfoglalkoztatottabb pesti festője, Schöfft József Károly (1776–1851) volt. Az öreg Schöfft tizenkét gyermeke között Landau anyján kívül megtaláljuk Schöfft Ottót, Bélát és Károlyt is, akikből azután ugyancsak jeles festő-fényképészek váltak.

Ilyen családi háttérrel természetesen Landau Alajos is festőnek tanult, mégpedig az apja által vezetett – a német színház épületében működő – Pest városi rajztanodában. 1851-ben a városi tanfelügyelet által kinevezett bizottság az ifjú Landaut is beválogatta a tanoda 12 legjobb növendéke közé. 1852-ben (19 éves korában) Landau Alajost már a rajziskola tanítói között találjuk: „első segédi” rangban ő vezette apja rajztanodájának aldunasori „kis rajziskoláját”.

1855-től rendszeresen kiállított a Pesti Műegylet kiállításain. A kritikák általában dícsérték a rajzkészségét, de a színezésben bátortalannak találták. Talán ő maga is úgy érezte, hogy ezen a területen fejlődnie kellene, így az 1857/58-as tanévre beiratkozott a bécsi művészeti akadémia festészeti előkészítő osztályába. Itt két későbbi jeles fényképész is évfolyamtársa volt: a besztercei Koller Károly, aki azután Budapesten futott be nagy karriert, illetve a kecskeméti Frankó Miklós. Hazatérése után, 1859-ben Landau a szegedi reáltanodára kapott rajztanári kinevezést. Tizenhárom évi szegedi működése alatt mindvégig ez maradt a főállása.

1862-ben a nyári iskolai szünidő alatt kitanulta a fényképezést, majd 1862 novemberében a Búza téri Korda–Dáni-házban megnyitotta Szeged első állandó fényképészműtermét. (A városban már addig is sok vándorló fényképész megfordult – például ugyanezen év nyarán előbb Schrecker Ignác, majd Bietler Ferenc időztek itt utazó műtermükkel –, de helyi, állandó fotográfus korábban nem volt.)

A következő évben Landau tovább tökéletesítette fotótechnikáját. Belépett az Országh Antal pesti fényképész által kifejlesztett „porcelánfénykép”-eljárás szabadalmát birtokló „Porcellán-Fényírászati Részvénytársaságba”, és 1863 nyarától az új eljárással is készített képeket a szegedi műteremben. A „porcelánképek” ára majdnem duplája volt az egyszerű albuminképeknek, ám színüket és fényüket sohasem veszítették el, mély fekete és ragyogó fehér tónusaik a hagyományos albuminképek szépiatónusánál összehasonlíthatatlanul frissebb, részletgazdagabb hatást keltettek.

Landau vállalkozása igen szépen prosperált, olyannyira, hogy 1865 nyarán a lapok azt adták hírül, hogy „legkeresettebb fényképirónk Landau Alajos is arról gondoskodik már, hogy fényirdáját megnagyobbítván, a munkaerőket is szaporítsa”. A szót hamarosan tett követte, Landau összefogott az amatőr fényképészként is ismert Rohrbach Antal gyógyszerésszel, és a patika kertjében állította fel új, tagasabb műtermét.

„E műcsarnok mind nagysága, mind berendezése tekintetében
az első rangú pestiekkel bátran kiállja a versenyt.
A helyiség következő részekből áll: váróterem, fölvételi üvegterem, másoló- és festő-szobák.
Uj gépek is érkeztek s e műteremből most már életnagyságu képek is kerülhetnek ki.
A mint az ember az udvarra belép, meglepi a csin és tisztaság,
melyre a derék háziúr nem kis gondot fordított.
A fényképészeti helyiségek az udvar hátulsó részét foglalják el,
mely a jövő tavasszal parkká lesz átalakítva.
Kívánatos, hogy a közönség igényeinek kielégítése végett hozott áldozatok minél több látogatással legyenek megfizetve” – tudósított a Szegedi Híradó.

1869. szeptemberében Landau megnyerte a vallás- és közoktatási minisztérium pályázatát a középiskolai rajzoktatásban használandó mintarajzkötetek elkészítésére. A díszítményi rajz elemei című füzetsorozat 1869-’70-ben jelent meg először, és utána több új kiadást is megért. Ezzel megkezdődött Landau új, országos karrierje, mely évtizedekre meghatározta a magyarországi rajztanítást. 1871-ben a minisztérium már többhónapos, hosszú németországi tanulmányútra küldte ki annak érdekében, hogy az ott tapasztaltak felhasználásával dolgozza ki a hazai rajzoktatás reformjának koncepcióját.

Ahogy pályája új fordulatot vett, Landau egyre kevesebbet foglalkozott a fényképezéssel, majd 1870 tavaszán végleg fel is hagyott a szakmával. 1872 szeptemberében azután Szeged városának is búcsút mondott.

„Midőn Pestre történt kineveztetésem folytán
e nemes várost elhagyom,
nem távozhatom el anélkül, hogy
bucsú-szót ne intézzek ennek közönségéhez;
mert teljes tizenhárom évi ittműködésem folyama
sokkal több és előttem becsesebb láncokkal fűzött
édes hazánk e romlatlan magyarságú pontjához,
hogy midőn a láncoknak szakadniok kell,
közönynyel tekinthetnék itt átélt múltamra vissza.
Fogadja azért ez úton e város tisztelt közönsége ... szívélyes búcsú-szómat és jókivánatimat,
s ha méltónak tekintik reá: szenteljenek egy kis helyet emlékezetükben a távozónak.
Én magammal viszem emléküket, s az nekem édes és drága leend mindenkor” — írta búcsúközleményében.   

Landau Alajos új karrierje szépen alakult. 1872. szeptemberétől az újonnan felállított pesti VI. kerületi főreáliskolához nevezték ki rajztanárnak. 1874-től a tanárképző iskola gyakorló gimnáziumában a rajztanítás vezetője volt, majd 1876-ban műegyetemi magántanárrá nevezték ki. 1875-ben országos középiskolai rajzkiállítást rendezett a minisztérium megbízásából. 1879-ben megírta a gimnáziumi rajztankönyvet (Arányok szerinti rajzolás: Módszeres rajziskola), majd 1880-ban a középiskolai geometria-tankönyvet is (Rajzoló geometria: Bevezetés a geometriába rajzolás alapján), amelyet húsz éven át használtak az ország minden középiskolájában. Tagja lett az országos közoktatási tanácsnak is.

Az 1870-es évek közepétől szívbetegsége egyre többször akadályozta a munkában. 1883-ban meghalt tizennégy éves Kálmán fia, ami mélyen lesújtotta. 1884. április 10-én, 51 éves korában, Budapesten ő is elhunyt.  Temetése „nagy részvéttel” zajlott le, neves festőművészek jelenlétében.