Széchenyi Istvánnak – sok egyéb mellett – arról is markáns véleménye volt, milyen az eszményi női orr. Hajnik Irén orra pedig elbukott a vizsgán.

1859. szeptember 8.-án Széchenyi Istvánt meglátogatta nagycenki birtokának tiszttartója, Hajnik János. A hírneves, gépesítésért rajongó mezőgazdasági szakember – akit Széchenyi Sina György érdi birtokának éléről csábított át Cenkre – ezúttal nem egyedül érkezett: magával hozta Döblingbe családját is. 

Az ekkoriban még épphogy csak serdülőkorba lépett leány, Hajnik Irén (1844–1937) néhány év múlva a pesti és vidéki bálok ünnepelt szépsége lesz majd. Ám 1859-ben Széchenyi egyáltalán nem volt elragadtatva tőle, feleségéhez írott levelében legalábbis kegyetlenül leszólta a külsejét: „Mselle Irene elég csúnya, „savószínű” teremtés – nem nagyon tetszett nekem. Az orra hegyén ott van az a magyarokra annyira jellemző horpadás, ami még a legcsinosabb arcnak is fatális kifejezést kölcsönöz! Gyakran beszélgettünk erről! Emlékszel rá, Te kedves, kinek „orra ideális”!”

Hogy a magyar nőkre valóban jellemző-e az orruk hegyén lévő horpadás, és ha igen, akkor az valóban „fatálissá” teszi-e az arcot, mi nem tudjuk eldönteni. Hajnik Irén külsejét azonban szerencsére módunkban áll a saját szemünkkel is megítélni, ugyanis fényképünk van róla. 

A fénykép 1865-ben készült, az egyik legsikeresebb, legnagyobb presztízsű pesti fotóműteremben: Borsos József, a hírneves festőművész és cégtársa, Doctor Albert füvészkerti stúdiójában, a mai Múzeum körúton. A korabeli hírlapoknak – és az ezeket digitalizáló Arcanumnak – hála, azt is pontosan meg tudjuk állapítani, hogy Hajnik Irén a képen azt a báli ruhát viseli, amelyben a Képzőművészeti Társulat 1865. február 4.-i jelmezbálján aratott zajos sikert. A Nefelejts című korabeli divatlap emígy méltatta a ruhakölteményt: „Hajnik Irén kinyílt szegfűt ábrázolt, oly szép szegfű volt, minő nem nyílik a természet vadon kertében, hajporozott haján nyíló szegfű volt, ruhája fehér selyem, fölül vörössel, zöld derékkal.” (A szakíró persze a hölgy orráról nem ejtett szót.)

Sajnos, az itt bemutatott, saját gyűjteményemből való példány összefirkált és szakadt. Hogy ki és mikor érezte úgy, hogy a csigavonal rajzát épp ezen a fényképen kell gyakorolnia, nem tudjuk. Ám fennmaradt a képből egy szép állapotú, finoman színezett példány is, amelyen jól megfigyelhető a ruhaderék – fent leírt – zöld színe és a vállrész vörös szekfűdísze is. (A névfelirat nélküli, színezett példány az egyik legkiválóbb hazai régifotó-gyűjtő, Ggaabboo kollekciójában van. Nézzék meg!)

Ebben az időben a fiatal leányok szívesen viseltek a jelmezbálokon efféle virágkosztümöket, amelyek túl nagy fantáziáról nem tettek ugyan tanúbizonyságot, ám kétségkívül rendkívül mutatósak voltak. Hajnik Irén szekfűruhája azért is arathatott hatalmas sikert 1865-ben, mert a Képzőművészeti Társulat jelmezbálját ekkor rendezték meg első ízben, és ezen az úttörő eseményen még elég kevés bálozó vette a bátorságot, hogy ténylegesen jelmezt öltsön. A vigasság azonban hamarosan a pesti báli szezon legsikkesebb eseményévé vált. (Az 1869-es, ötödik képzőművész-jelmezbálról korábban már bemutattam Vay Ila kalózjelmezes képét, ugyancsak Borsos Józseftől.)  

Hajnik Irén csak néhány éven át tündökölt a pesti bálokon. 1868-ban feleségül ment Papp-Ragány János ceglédberceli földbirtokoshoz, és ettől kezdve a hírlapok társasági híreiben nem bukkant fel többé a neve. Hosszú élete alkonyát igencsak megkeserítette, hogy az örökség kapcsán perbe és haragba keveredett saját elsőszülött fiával, Papp-Ragány István földművelésügyi helyettes államtitkárral, s viszonyuk olyannyira elmérgesedett, hogy halálakor a fia neve rá sem került a gyászjelentésre.