A fényképezés történetének egyik nagy fordulópontja volt az úgynevezett vizitkártya-korszak beköszöntése 1860 körül. A fotográfia ezeknek a 10 x 6 cm-es kis papírképeknek köszönhetően vált tömegek számára elérhető, mindennapi árucikké. A kezdeti időkben a fényképészek nem sokat törődtek a cégjelzéssel: legtöbben egyszerű gumibélyegzőt nyomtak a karton hátoldalára, vagy legfeljebb valami nagyon egyszerű feliratot nyomtattak rá.

Valószínűleg a nyomdászok győzték meg a fotográfusokat arról, hogy a fényképek hátoldalánál keresve sem találhatnának jobb reklámhordozót. Hamarosan eljött az idő, amikor a fényképészek már azon (is) versengtek, hogy ki tud minél figyelemfelkeltőbb, díszesebb, extravagánsabb hátoldali cégjelzést (úgynevezett verzógrafikát) felmutatni.

A magyarországi fényképészek míves verzógrafikáinak túlnyomó részét bécsi nyomdákban készítették, leginkább brit mintakönyvekből ellesett díszítőmotívumok felhasználásával. Egy Németh Alajos nevű budai mester cégjelzésében egyenesen az Egyesült Királyság címere virított: a derék fotográfusnak minden bizonnyal fogalma sem volt, mi is az a díszes jelvény, egyszerűen megtetszett neki a mintakönyvben.

Volt azonban a hazai fotográfusoknak egy szűk köre, akik az 1860-as évek első felében inkább a hazai litográfiai műtermeket vették pártfogásukba, és itt készíttették el verzóikat. Némelyikük esetében ezt az is indokolhatta, hogy teljesen egyéni, személyre szabott grafikát kívántak készíttetni, de egy idő után már a pesti kőnyomdászok is inkább generikus, mintakönyvi grafikákat használtak. 1865 körül pedig a hazai nyomdák feladták a kilátástalan versenyt a bécsi riválisokkal, és kivonultak erről a piacról. (Hogy azután a századforduló táján a pesti nyomdák végül kiüssék a nyeregből a bécsi cégeket, de ez már egy másik történet.)  

Langer Ede 1862–63-ban készített verzógrafikái még csak tipográfiai megoldásokat és egyszerű cirádákat alkalmaztak, képek nélkül. Az 1856-ben alapított Langer-nyomda a Váci utca és a Zsibárus (ma Párisi) utca sarkán székelt, Simonyi Antal fényképészműtermével épp szemközt. (Simonyi korai verzóin nincsen nyomdajelzés, de könnyen lehet, hogy azok is itt készültek, vagy legalábbis valamelyik pesti nyomdában.)  

A Pollák testvérek 1861-ben Heller József számára még Langerékéhez hasonló, tipografikus logót készítettek, a későbbi verzógrafikáik azonban már a műfaj legimpozánsabb, luxuskivitelű készítményei. A Pollák testvérek – Károly, Tivadar és Gyula – itt is, mint minden téren arra törekedtek, hogy látványosan felülmúlják versenytársaikat, és deklarálják vezető szerepüket. Pedig ekkoriban még zsenge ifjúságát élte az 1858-ban alapított vállalat, amely azután idővel – az alapítók névmagyarosítása nyomán – Légrády testvérek néven valóban a magyar nyomdaipar és könyvkiadás legendájává nemesedett.

Az egri Mihály József és a pesti Licskó János verzógrafikáin a művészetallegóriák évszázadok óta szokásos kellékei: a puttók és a mesterség szerszámai köszönnek vissza. Az allegorikus képek üzenete félreérthetetlen: a fotográfia a művészetek közé tartozik, nem közönséges mesterség. Ennél sokkal személyesebb és konkrétabb az utolsó példánk, Tiedge János verzója, amely az 1862-es londoni világkiállításon elnyert díszes oklevelének reprodukciója. A verzógrafika csupán két apró változtatást eszközölt az eredetihez képest: alul beillesztette a műterem címét, a címerpajzs fölé pedig, egy kerub helyébe egy szakállas férfi – minden bizonnyal maga a fényképész – büsztjét helyezte el.  

Az 1860-as évek első felében rövid ideig a magyar portrérajzolók legtekintélyesebb alakja, Barabás Miklós is megpróbálkozott a fényképészettel. Noha a verzógrafikáján nincs nyomdajelzés, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ne egy hazai litográfiai üzemből került volna ki. Először is azért, mert a rajz Barabás műtermét ábrázolja az Úri és a Korona (ma Petőfi Sándor és Régiposta) utcák sarkán, magának Barabásnak a fényképe nyomán. Másodsorban pedig nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Barabás Miklós volt a pesti kőnyomdászok által legkeresettebb és legfoglalkoztatottabb rajzoló, akinek minden hazai litográfus régi partnere volt: életszerűtlen volna azt gondolni, hogy nem a jól ismert, bejáratott nyomdászainak köréből választotta volna ki verzógrafikájának készítőjét.  

Fajth János verzóin sincs ugyan nyomdajelzés, de alapos okkal gyaníthatjuk, hogy azok Pataki József kőnyomdájában készültek. Az Úri utcai műterem ugyanis Pataki nagyszabású nyomdájának szerves részét képezte. A nyomda eleve úgy épült, hogy a komplexumban egy fényképészműterem is helyet kapott, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy az itt készítendő jelesebb fotográfiákat azután litografált formában sokszorosíthassák. (Pataki nem volt kispályás: a fából ácsolt udvari bódét konkrétan Ybl Miklóssal terveztette meg.) Kapóra jött neki, hogy Fajth útjai épp akkor váltak el Barabás Miklóstól, amikorra a műterem – mindössze egy sarokra a Barabás–Fajth társulás székhelyétől – felépült. Az már más lapra tartozik, hogy Pataki terve nem járt sikerrel: Fajth-tal hamarosan ő is szakított, és az 1867-es koronázáskor már Klösz Györggyel működött együtt.

Érdekes megfigyelni, hogy a két puttó rajza – apró eltérésekkel – megegyezik a Pollák-nyomdában készült Mihály József-verzón látható rajzzal. Mivel a két grafika nagyjából egy időben készült, nem lehet eldönteni, melyiküké az elsőbbség. Legvalószínűbb azonban az, hogy mindketten egy közös előképről másolták a rajzot. (Mellesleg Mihály József verzójának ismert olyan, grafikailag teljesen megegyező, és szintén 1864-re datált változata is, amely a Deutsch testvérek nyomdajelzést viseli.)  

Barabás Miklós hiába szakított Fajth Jánossal, egyedül sem ment jobban az üzlet, így aztán hamarosan felszámolta a vállalkozást. A műterem új tulajdonosa a “Louis és társa” nevű, rejtélyes cég lett, akik nagy súlyt fektettek a feltűnő, különleges grafikai kidolgozású verzókra. A kartonok a Metz és Laufer nyomdában készültek.  

A fent említett Metz és Laufer társulás egyik tagja, Laufer Ignác hamarosan önállósult, és az Erzsébet téren nyitott saját nyomdát. Az itt látható három verzója jól illusztrálja, hogy ő már nem a személyre szabott, egyedi grafikákban látta az üzleti lehetőséget, hanem az egységes, olcsóbb mintákban. Ezen a pályán azonban a bécsi riválisok sokkal jobbak voltak, így azután Laufer is kénytelen volt feladni.